Holmik

2011. november 25., péntek

Wyrd bið ful ãræd - stresszcsökkentés angolszász módra

Wyrd bið ful ãræd! - kiált fel A vándor című költemény névtelen szerzője az angolszász időkből itt maradt sorokon. A Lord Uhtred-könyvekben ezt úgy fordította Sándor Zoltán, hogy "a végzet megkerülhetetlen", és ez jól is hangzik - úgy általában is jónak tartom a fordításait -, viszont netes olvasmányaim szerint kicsit pontatlan. Ha jól értettem, a wyrd a személlyel történő dolgok egymás utánisága, amit nem olyan magasztos dologként kell felfogni, mint a sorsot vagy a végzetet, hanem egyszerűen, mint tényt. Távol állnak tőlem a mindenféle istenségek, viszont egy ilyen képződmény - tulajdonképpen a véletlen hatalmának elismerése - létezése ellen nem tudok érveket felhozni.  Az igazán érdekes az, hogy amióta átfuttatom az agyamon ezt a mondatot nehéz döntéshelyzetek után, valahogy jobb szívvel tudom elfogadni az esetleg rossznak érzett vagy egyenesen annak bizonyuló döntéseimet is. Kicsit olyan, mintha felmenteném magamat az alól, hogy az elkövetett hibáimon rágódjak.

Érdekes, hogy az általam ismert ókori görög drámák is pontosan erről, a sors hatalmáról szólnak. Emlékszem, gimiben mennyire nem értettük, hogyan vallhatja valaki azt, hogy a végzetét nem tudja megkerülni és minden előre meg van írva (bár ez már inkább talán a kálvinizmus tanítása), ehhez képest most sokkal közelebb érzem magamhoz az ilyen nézeteket. Természetesen nem leszek pogány vagy táltos vagy wicca, nekem nem jönnek be a szellemekkel-angyalokkal társalgós cuccok sem, de még egy csúnya, gonosz materialista is kereshet valami testhezálló filozófiai rendszert, nem? :-)


2011. október 27., csütörtök

Csak a rend kedvéért

Olyan jó bejegyzéseket tudok fejben írni, amikor már kikapcsoltam a gépet... most inkább csak azt foglalnám össze, amiről az október szólt. A munkahelyen új iroda, több feladat, több önállóság. A másik munkámban újabb kihívások, megoldandó problémák, aztán valahogy mindig kiköhögött sikeres befejezés. A szakképzésben  egy meglehetősen lehangoló előadáson vagyok túl - azért volt lehangoló, mert elég elkeserítően láttatta az előadó az ország helyzetét. Ilyenkor két érzés viaskodik bennem: az egyik a "lépjünk politikai pályára, és rakjunk rendbe mindent, amit mások elrontottak, hogy száz év múlva majd a galambok megtisztelhessék a szobromat", a másik pedig az, hogy "na ez az, amitől minél távolabb kell tartanom magamat". Az első érzés tettekre váltásának elég kicsi a valószínűsége, mivel egyrészt nem látok olyan erőt, ami mögé jó érzéssel oda tudnék állni, másrészt pedig semmi kedvem nincs fölfelé nyalni magamat egy párt ifjúság tagozatának szamárlétráján.

Inkább csinálok valami értelmeset szabadidőmben: olvasok és edzek. Olvasmányként most nagyon tetszett az Ender's Game (szándékosan nem a magyar címet írom, mert, bár jól cseng, úgy érzem, kevésbé illik a történethez, mint az eredeti), most pedig Morgantől a The Steel Remains van terítéken.

Morgantől nagyon féltem, a Takeshi Kovacs-történetek még magyarul sem könnyű olvasmányok (főleg az író sok kihagyással dolgozó technikájának köszönhetően, ami miatt sokszor csak a beszélgetésekből lehet kirakosgatni, mi történt két jelenet között), viszont a Steel jóval könnyebbnek bizonyul eddig, mint gondoltam.  Jóval könnyebb, mint a Windup Girl, ami sajnos, bevallom őszintén, nem is fogott meg annyira. Lehet, hogy utóbbiban már túl sok a négy nézőpontkarakter?

Mindenesetre feltett szándékom, hogy Morgan kiolvasása után is legyen angol olvasmányom. Jelölt van bőven, akár a Lord Uhtred-sorozat hatodik része, akár valami a XIII. kerületi könyvesboltból, mondjuk Le Guintől. Akkora bőségben sorakoznak ott a kiváló, magyarul egyáltalán nem vagy alig fellelhető sci-fik, hogy már el is felejtettem, mi mindenen akadt meg a szemem. Le Guinre, Miéville-re emlékszem tisztán.
Mindenesetre megpróbálok majd olyan könyvet venni, amiről írhatok az SFmagra. Oda most egy Szatmári Sándor-esszét tervezek, meglátjuk, mire lesz elég a kilenc napos szabadság.

Pár szó a sportról is: elkezdtem a céges konditermet is használni, megyek céges pingpongbajnokságra, és ha minden jól megy, ki fogom próbálni a kalit (szintén céges keretek közt, heti egy edzésen - legalább megismerem).

2011. október 3., hétfő

Indián nyár

Az időjárás alighanem most kárpótol minket a nedves, hűvös tavaszért. Tegnapelőtt Baján szandálban, rövidnadrágban sétáltam és így is melegem volt. A strandon aránylag sokan voltak kint, süttetni a hasukat a víz mellett, és a vízen is komoly mozgás volt.

Két hete voltam sárkányhajózni, és igaz, hogy remek sport, de nem ragadott meg annyira: nem élveztem, hogy ütemre, fejet leszegve evezzek, és ne legyen időm örülni annak, hogy a vízen vagyok. Ettől függetlenül jövő nyáron akár rendszeresebben is lemennék, csak egyelőre még nagyon nehéz volna nekem a rendes edzés.

Vége a próbaidőmnek, ujjé. Ez egy kis javulást jelent majd az anyagi helyzetemben is, most már kaphatok több béren kívüli juttatást is, pl. BKV-bérletet is.

Terveim: szeretnék beiratkozni a Szabó Ervinbe, illetve most már kicsit magasabb szintre emelni a társadalmi életemet. Barátokkal, ismerősökkel kellene találkozni, illetve Szegedre is visszahúz a szívem. Addig is, amíg erre sor kerülhet, szorgalmasan dolgozom (fő- és másodállásban is, szerencsére utóbbi is jól beindult az augusztusi pangás után), jó könyveket olvasok (ma vettem meg az Ender's Game-et, és szinte úgy tudom olvasni, mintha magyarul lenne - a másik szerzeményem Morgantől a The Steel Remains) és elszántan edzek.

Még egy kicsit a könyvekről: a Bookstation könyvesbolt egy kincsesbánya, ráadásul a Végjáték 2000 forintba, a Steel Remains (Mi lenne a magyar címe? Az acél marad? Megmarad az acél?) pedig 2500 forintba került - aligha hiszem, hogy magyar változatban ilyen olcsón megkaptam volna ezeket. És még mit néztem ki magamnak? Volt ott Le Guin-novelláskötet, Miéville-novelláskötet, illetve a boltosok felajánlották, hogy beszerzik a kívánságaimat. Nézzük csak, mennyibe kerül Lord Uhtred újabb kalandja... :) Aranyos volt, hogy amikor a listámon meglátta G.R.R Martin nevét és a Sandkings címet, a boltos lány megkérdezte, ez milyen könyve Martinnak - eddig mindenki csak a Trónok harcát kereste tőle.

Azt hiszem, komoly túlórázás lesz itt. Jó könyvek egy rakáson, közel a munkahelyemhez és olcsón - itt a végzetem, de mint tudjuk, a végzet megkerülhetetlen...

2011. szeptember 11., vasárnap

Víz nélküli hétvége

Bizony, az a csúfság esett meg velem, hogy a hétvégén nem szálltam vízre, hanem csak a partról figyeltem. Ugyanis sárkányhajós versenyt rendeztek Baján, és Apuval elhatároztuk, hogy elhozunk egy kettes kajakot, és a vízről nézzük meg a versenyt. A cserkészház azonban zárva volt, úgyhogy átbicikliztünk a Kagylóhoz, és onnan néztük meg a futamokat.

Érdemes volt, mivel a sárkányhajózás borzalmasan látványos sport. Azok, akik szeretik a rendezettséget, a csapatmunkát, a közös célért együttműködést, azok mindenképpen nézzék meg vagy próbálják ki - talán csak az amerikai focihoz tudnám hasonlítani csapatmunka tekintetében. Volt egy csapat, a budapesti Römi, akik olyan gyönyörűen dolgoztak együtt, hogy öröm volt nézni. Jól meg is verték a mezőnyt: 200-on egy hajóhosszal nyertek, a 2000-en (ami szerintem inkább 1200 méter lehetett, de mindegy) pedig úgy értek elsőként célba, hogy ötödikként, vagyis az elsőként indított hajótól ötven másodperccel később indultak. Nagy örömömre bajai győzelem is született aznap, de a Sugovica királyai mindenképpen a Römisek voltak. (Aztán kiderült, hogy ez a társaság általában elpáholja a klubvilágbajnoki mezőnyt is.)

Szombaton osztálysörözés-borozás volt, jól sikerült. Megállapítottuk, hogy hét év alatt senki semmit sem változott, én igen jól éreztem magam. Érdekes és örömteli, hogy sokan visszajöttek vagy visszakívánkoznak Bajára, és mi, akik elszakadtunk otthonról, szintén értékeljük azt a rengeteg szépséget, amit ez a kisváros nyújtani tud. Az pedig nagyon megmelengette a lelkemet, hogy tényleg mindenki kíváncsi volt a többiekre, és odafigyeltünk egymás mondanivalójára. Abban maradtunk, hogy lesz még hasonló alkalom - részemről hajrá!

2011. szeptember 5., hétfő

Síkvízi rafting

A Vén-Duna tud meglepetésekkel szolgálni. Vasárnap délelőtt kieveztünk a Dunára, és ha már ott voltunk, felmentünk a Vén-Dunához, és ha már ott voltunk, végig is hajóztuk. Az alacsony vízállás azonban kifejezetten gondolkodóssá tette a haladást: már a Duna-hídtól lejjebb is oda kellett figyelnünk a homokzátonyokra, a Vén-Dunában pedig jó néhányszor, sokat mondok, térdig ért a víz ott, ahol a legmélyebb volt. Én ültem elől, ezért az én dolgom volt figyelni a sekélyest.
Az izgalmak a kőgátnál kezdődtek, amivel anno elzárták a holtágat, és nem tudtuk, megnyitották-e. Mint kiderült, megnyitották, viszont az alacsony vízállás miatt a kb. 4-5 méter széles nyílás közepén mindössze 1 méter volt szabad, mellette mindkét oldalon kövek álltak, a víz pedig erős sugárban áramlott ezen a "palacknyakon". Elsőre azt sem tudtuk, át tudunk-e menni, vagy netán gyalog kell átkelni, aztán csak megnéztük. Óvatosan, finoman, szinte centinként mentünk előre, én talán nem is eveztem, inkább előrébb hajolva a medret tapogattam az evezővel. Aztán egyszerre kiderült, hogy jók vagyunk, úgyhogy nekifeszültünk a lapátoknak, és néhány határozott csapással átjutottunk a nehéz részen. Utána, bevallom, elégedettek voltunk magunkkal!

(Az örömömet beárnyékolta, hogy a Vén-Dunáról kifelé menet nem figyeltem előre, ezért nekikoccantunk a víz közepén (??!!) lévő kőhalomnak. Ennek az volt az oka, hogy egyrészt a folyamot néztem, mert megakadt a szemem egy távoli hajón, és el akartam dönteni, közeledik-e vagy távolodik, másrészt pedig ki az ördög gondolta volna, hogy a kövek nem a part menti gát mellett vannak, hanem középre összehalmozva? Tanulság: nem gondolkodni kell, hanem nézni, nem prekoncepciókat gyártani, hanem éberen figyelni és ellenőrizni, a valóság megfelel-e annak, amilyennek én képzelem. Mindenesetre, mint lemosáskor kiderült, a hajót meg se karcolta a koccanás.)

Még egy hibát követtünk el aznap: nem vittünk se távcsövet, se fényképezőgépet. Pedig láttunk barna kányát a fészkére szállni, kis- és nagy kócsagot, szürke gémet, kormoránt és végül, mindennek a megkoronázásaként, két hattyút, akik úgy repültek el előttünk, mintha légi bemutatót akarnának tartani a kedvünkért. Mondjuk azt nem tudom, a digitális géphez van-e normális teleobjektívünk - Apu azt mondta, legfeljebb elhozza a Zenitet, ahhoz van. Vicces, hogy a távcső és a fényképezőgép is szovjet gyártmány, és mint ilyen, egyrészt meglepően nehezek, másrészt ha átszaladna rajtuk egy harckocsi, akkor lehet, hogy az törne össze jobban. :)

Mint kiderült, az evezés nagyjából 17 kilométer volt, amit elég jó teljesítménynek tartok, főleg, hogy a visszaúton nagy déli szelet kaptunk, néhol olyan hullámokkal, hogy a nagyobbak becsaptak a kenuba is. A kisebbek csak megdobták, de az is éppen elég volt. A végére azért már eléggé elfáradt a bal karom. Legközelebb csakazértis elvisszük a kettes kajakot - ideje azt is kipróbálnom.

A héten elmegyek kung-fu edzésre és csütörtökön szeretnék eljutni az SFportal meetup-estjére, úgyhogy ez a pár nap régen látott ismerősök jegyében fog telni.

Pláne, ha azt vesszük: szombaton osztálytalálkozó!

2011. augusztus 22., hétfő

Még egy hét

Három hét után végre otthon voltam a hétvégén. Volt családi összeruccanás, szombaton kenuzás Apuval. Ma a folyó is barátságosabb volt, mint múltkor, és a nap sem égetett meg, pedig fürödtem is egy kicsit, amikor megálltunk a strandon. Otthon a Három ember egy csónakban-t olvasgattam, és elhűltem - maradjunk annyiban, hogy nem tett jót a könyvnek az, hogy az első olvasása óta valamelyest felnőttem. Úgyhogy inkább befejeztem a Tüskevárt, és most olvasom a Téli bereket, amiken bár nyomot hagyott az idő, mégis szerethető, jó könyvek maradtak. Ráadásul Fekete István valami hatalmas emberismerő lehetett. (Ja, amúgy A koppányi aga testamentumát is lenyomtam vasárnap, ezen azért érződik, hogy első regény.)

Szerettem volna nekilátni a papírmasé-projektemnek, de végül nem tudtam meggyőzni magam, hogy ezt kellene csinálnom. Ha a jövő hétvégén otthon leszek, mindenképpen már péntek este megcsinálom a csirizt, hogy szombat délelőtt dolgozhassak az első katonán. Merthogy 48-as honvédeket akarok gyártani, kb. 1:32 méretarányban (de ha a kísérletek során ez túl picinek bizonyul, akkor lehet nagyobb is). Az 1:32 azért lenne jó, mert talán könnyebb lenne kiegészítőket vásárolni hozzá - persze más kérdés, hogy van-e, lesz-e korhű, a szabadságharcra adaptálható ágyú, szekér, stb. Ha nincs, ezek is papírból lesznek, ha már megügyesedek.

A lovaglás még kérdőjeles, Judit finoman kapacitált, hogy ne hanyagoljam, ami persze jól esett, viszont kicsit nehéz megtalálni a jó időpontot. A péntek délutánt/estét ugyanis elképzelhető, hogy góra tartanám fenn. Szerdáig megpróbálom eldönteni, mi legyen... most kezdem azért érezni a nagyváros vonzását, részben azért, mert ha nem mennék haza, simán elmehetnék gózni, lovagolni és a Péter RKC által kínált FMS-mérésre. Jövő héten pedig bemutató bell-edzés lesz (2 órás!! Ha nem halok bele, akkor jelentkezem a Szpecnazhoz.), amire Petit el lehetne vinni, ha meg tudnánk oldani.

Szó mi szó, jelenleg kettősségben vagyok: egyrészt szeretnék minél több időt azokkal tölteni, akik igazán fontosak, és ott, ahol igazán jól érzem magam, másrészt pedig mintha lassan kezdeném megtalálni a helyem Pesten is. Azt hiszem, amíg tart a nyár és a vízre szállós őszi idő, többet leszek Baján, utána, ha beköszönt a tél, akkor pedig inkább Pest. De ez még sok mindentől változhat.

2011. augusztus 14., vasárnap

Paci

Az elmúlt két szombaton dolgoztam, a vasárnapokat pedig lovagolni tanulással töltöttem. Rájöttem, hogy nem olyan egyszerű megmaradni egy tempósabb paci hátán, a gyakorló ügetés mozdulata közben pedig azon gondolkodtam, hogy micsoda combjuk lehetett az ókori európai lovasoknak, akik tudtommal kengyel nélkül lovagoltak. Nekem nagyon kell a kengyel ehhez a mozgáshoz, pedig igyekszem a mozdulatot lehetőleg combból megoldani.

Majd még elválik, hogy mennyire lesz rendszeres elfoglaltság. Legalább addig szeretnék eljutni, hogy képes legyek önállóan irányítani a lovat, viszont gőzöm sincs, ez mennyi időt és energiát fog igényelni. Na meg pénzt, hiszen ha minden jól megy, szeptembertől a havi minimum kiadásaim közé feliratkozik a szakképzés is, magyarul a lakbér + szakképzés elviszi a fizetésem felét. A maradékból kell ennivalót venni (eleget és finomat, ebből nem engedek), kettlebellre járni (ebből sem engedek), amikor úgy érzem, akkor hazamenni (még szép, hogy), ráadásul ha lejár a diákigazolványom, akkor jó néhány kiadásom szintet léphet.

A bellt nyomom, és bár nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy már érzem is a hatását. A hátamat elég szépen rendbe tette a guggolás és a swing, úgyhogy alig várom, hogy ősszel jöjjenek majd a felsőtestet mozgató gyakorlatok. Szeptembertől elvileg újra kezdjük az edzésanyagot, ennek nagyon örülök, mert így talán több alkalmam lesz csiszolni a technikámon.

Volt ma lovagláson egy olyan esemény, ami kicsit megmelengette a lelkemet: amikor megkérdeztem, jól csinálom-e, ha az ügetőmozdulatnál a lábammal a kengyelben állok, az oktató, Betti mondta, hogy nem. Erre kivettem a lábamat a kengyelből, és megpróbáltam direkt így, a kengyel támasztéka nélkül a mozdulatot. Betti kicsivel később megjegyezte, nemigen fordult meg még itt olyan lovas, aki önszántából kilépett a kengyelből - erre mosolyogtam egyet, és valami olyasmit válaszoltam, hogy már megtanultam kijavítani magamat. Persze, hogy a kung-fura gondoltam... Külön érdekes, hogy nagyon érzem a kettlebell mozgástanulásában a kung-fu gyakorlásának hatásait (illetve nem csak abban: például nem beszélek hülyeségeket edzés közben, hanem szó nélkül nekiállok és csinálom a feladatot). Pont ma kiderítettem, hogy a pesti kung-fu csoport is itt edz a szomszédban, a Vendel utcában. Szeptembertől mindenképpen megyek.

2011. augusztus 3., szerda

Benyomások

Kezdem úgy érezni, hogy lassan kialakul a napi és a heti rutinom, és ez igazán kellemes. Próbálok minél hamarabb beérni a munkahelyre, hogy ne csak estefelé szabaduljak - ez hol sikerül, hol nem, mindenesetre a reggelizés és az egyéb úri huncutságok, pl. borotválkozás időtartamától függően fél nyolc és negyed kilenc között be szoktam érni, de a célom a fél nyolc. Persze ez nem túl fontos, annyit nem ér, hogy rohanjak miatta.

A várost is kezdem megszokni, mondjuk azt nem (és soha nem is fogom, azt hiszem), hogy rengeteg a beteg, szegény, igénytelen ember. Ma délután is igazi jellempróba volt: egy ágrólszakadt faszi megkérdezte, adnék-e neki egy cigit. Mondtam, hogy sajnos nincs (sic). Megvárta, amíg kicsit odébb érek, és akkor utánam kiáltotta, hogy "akkor menj és vegyél". Az ilyen nyilván rosszul esik az embernek (főleg, mivel szerintem ha mondjuk 20-30 kilóval nehezebb lennék, akkor kussba maradt volna hajlékony, és utálom, amikor a soványságom miatt semmibe vesznek), de nem lehet odamenni és leállni veszekedni/pofán verni. Vettem egy nagy levegőt, átkapcsoltam zen üzemmódba, és megpróbáltam magasról leszarni. Azért írtam, hogy jellempróba, mert hajlamos vagyok felhúzni magam a hülye embereken, pedig nem kellene, és most már tudatosan próbálok elmenni a jóságos, derűs, minden inzultust szenvtelenül semmibe vevő irányba.

Továbbra is megy a kettlebell ezerrel. A swingnél már néha tudom magamat javítani, és ma meglepően jól sikerült az armbar és a TGU is (ezek csak 8 kilóval, de hát lesz még feljebb is, csak idő kérdése). Sőt, ma Péter meglepett minket egy vidám kis lábgyakorlat-sorozattal: 24 guggolás, 2×24 kitörés, azután a kitörés állásában maradva 24 álláscsere (nem tudom jobban mondani), végül 24 felugrás, mint a burpee végén. A vártnál jobban bírtam szerencsére. Biztosan lehetett volna szebben, szabályosabban stb. végrehajtani, de egyelőre örültem annak, hogy szerintem vállalhatóan meg tudtam csinálni.

A hétvégén Baján voltam, elmentünk Apuval kenuzni egyet. Jó volt a víz és az időjárás is (meleg, erősen felhős, kevés nappal), igaz, a nagy szélben így is alaposan megpirultam. Legközelebb horgászkalapot viszek magammal, illetve megpróbálom megtanulni a kormányzást. Jó lenne addig lejárni, amíg szép az idő. Télre pedig keresek valami egyéb mókát - egyelőre az íjászat ötlete merült fel ismét bennem, mindenesetre szokásomhoz híven nyitott szemmel járok és megpróbálok észrevenni minden érdekeset, minden lehetőséget.

2011. július 27., szerda

Egy hónapja

Ennyi ideje vagyok a munkahelyen, és mostanra eljutottam oda, hogy már meg tudom oldani a rám bízott feladatokat. Lassan tanulgatom a hierarchiát, azaz hogy melyik főnök mennyire megközelíthető - ez a legnehezebb a dologban. Külföldiekkel is beszéltem telefonon, és meglepően jól ment ahhoz képest, hogy a hallás utáni szövegértés volt mindig is a gyengém.

A kettlebell nagyon jó, mostanra kezdi megszokni a testem a terhelést. Azzal viszont gondban leszek, ha bármit "mellé akarok tenni", mivel ez a heti két edzésből álló hétfő-szerda ritmus éppen elég fárasztó ahhoz, hogy ne akarjam túledzeni magam. (Régi szép idők, amikor még heti 4 kung-fu edzésen vettem részt, és azokból kettő haladó volt...) Egyelőre azon gondolkodom, hogy az edzésen vett bemelegítő és levezető gyakorlatokat megcsinálom azokon a napokon is, amikor nincs bell, illetve esetleg nézek egy uszodát. Vagy elmegyek futni az Orczy-kertbe.

A hétvégén otthon leszek, és feltett szándékom vízre szállni, akár kenuval, akár - ha újdonságra vágynék - kajakkal. Az a baj, hogy úgy érzem, 25 évesen akarom behozni azt a mozgáshiányt, amit 19 éves koromig összehoztam, csakhát az életritmusom, a kötelezettségeim és a vállalásaim arra kényszerítenek, hogy válogassak.

Augusztusban elvileg lesz egy krav-maga bevezető szeminárium, lehet, hogy 3000 forintért megnézem, milyen az az edzés. Illetve a novemberi Rammstein-koncert van célkeresztben, ahhoz egy szabadnapra is szükségem lesz.

A szakmáról még annyit, hogy beadtam a jelentkezésemet szakképzésre, és sajnos nem a Napfény Városába. Nagyon várom már, remélem, felvesznek. Szegedre pedig igazából akkor megyek le, amikor akarok, jó lenne egy hosszabb hétvégi program barátokkal. Még elválik, egyelőre Baján is éppen elég mozgalmas lesz az élet.

2011. július 4., hétfő

Bell+lakás

A hétvégi otthonozás után nekiláttam megvalósítani egy régóta dédelgetett tervemet, és elmentem kettlebell-edzésre. Ez arról szól, hogy egy füles vasgolyót lengetsz és ennek eredményeképp a 60 perc végére lépni sem tudsz. Nyilván egy edzés nem edzés, mindenesetre abszolút motiváltan álltam neki a dolognak, és nagy örömömre úgy éreztem, hogy a kung-fus alapjaim feljavították a mozgáskultúrámat olyan szintre, hogy képes leszek ezen az edzésen is megállni a helyemet.
Egyelőre egy hónapot fizettem be, meglátjuk, bejön-e. Az biztos, hogy a derekam fogja kimondani a végső szót, mert néhány éve elég intenzív, sajgó fájdalmat érzek az ágyéki csigolyáimnál terhelésre. Nyilván a fejletlen izmok túlerőltetéséről van szó, mindenesetre most is érzem. Amúgy valamilyen szinten még jó is, mert ha szépen, egyenes háttal ülök, csökken a fájdalom.
Gondolkodtam, rakjam-e a fegyencedzést is a bell mellé, aztán úgy döntöttem, egyelőre megpróbálok belejönni ebbe az edzésbe, és ha ekkor még mindig érzem magamban a lelkesedést és a fölös energiát, akkor újra napirendre veszem a kérdést. Illetve azt sem kellene szem elől téveszteni, hogy a kung-fut is jó lenne folytatni (sőt, mi az, hogy jó lenne: megígértem a Szegeden "hátrahagyott" barátaimnak, hogy edzőtáborokban találkozunk) majd szeptember-október tájától.

Edzés után lakásnézőben voltam, nagyon szép, világos, tágas hely, menten ki is vettem a kisszobát. Ráadásul közel is van a metró, így alighanem spórolhatok napi 20-30 percet az utazáson.

Sok minden mással is foglalkozom, például a szakképzésen is töröm a fejem, illetve azon, hogy ketté kellene szakadnom miatta. Erről még írok majd.

2011. május 9., hétfő

Lássuk

Arról van szó, hogy a két korábbi blogos próbálkozásom után talán itt az idő egy olyanra, amit nem köt semmiféle tematika.

Általában akkor vagyok kreatív, ha ezernyi más fontos dolgom is lenne - gyanítom, hogy ez a szellemi megterhelés mellékhatása -, mindenesetre olyan régóta halogattam már: inkább elkezdem ezt a blogot. Meglátjuk, mennyire lesz kedvem ilyesmivel vacakolni, illetve, hogy a célközönség veszi-e a lapot.

Mindenesetre holnapután Pest és állásinterjú. Jelenleg ez az, ami a legjobban motivál a tanulásra.