2011. szeptember 11., vasárnap

Víz nélküli hétvége

Bizony, az a csúfság esett meg velem, hogy a hétvégén nem szálltam vízre, hanem csak a partról figyeltem. Ugyanis sárkányhajós versenyt rendeztek Baján, és Apuval elhatároztuk, hogy elhozunk egy kettes kajakot, és a vízről nézzük meg a versenyt. A cserkészház azonban zárva volt, úgyhogy átbicikliztünk a Kagylóhoz, és onnan néztük meg a futamokat.

Érdemes volt, mivel a sárkányhajózás borzalmasan látványos sport. Azok, akik szeretik a rendezettséget, a csapatmunkát, a közös célért együttműködést, azok mindenképpen nézzék meg vagy próbálják ki - talán csak az amerikai focihoz tudnám hasonlítani csapatmunka tekintetében. Volt egy csapat, a budapesti Römi, akik olyan gyönyörűen dolgoztak együtt, hogy öröm volt nézni. Jól meg is verték a mezőnyt: 200-on egy hajóhosszal nyertek, a 2000-en (ami szerintem inkább 1200 méter lehetett, de mindegy) pedig úgy értek elsőként célba, hogy ötödikként, vagyis az elsőként indított hajótól ötven másodperccel később indultak. Nagy örömömre bajai győzelem is született aznap, de a Sugovica királyai mindenképpen a Römisek voltak. (Aztán kiderült, hogy ez a társaság általában elpáholja a klubvilágbajnoki mezőnyt is.)

Szombaton osztálysörözés-borozás volt, jól sikerült. Megállapítottuk, hogy hét év alatt senki semmit sem változott, én igen jól éreztem magam. Érdekes és örömteli, hogy sokan visszajöttek vagy visszakívánkoznak Bajára, és mi, akik elszakadtunk otthonról, szintén értékeljük azt a rengeteg szépséget, amit ez a kisváros nyújtani tud. Az pedig nagyon megmelengette a lelkemet, hogy tényleg mindenki kíváncsi volt a többiekre, és odafigyeltünk egymás mondanivalójára. Abban maradtunk, hogy lesz még hasonló alkalom - részemről hajrá!

2011. szeptember 5., hétfő

Síkvízi rafting

A Vén-Duna tud meglepetésekkel szolgálni. Vasárnap délelőtt kieveztünk a Dunára, és ha már ott voltunk, felmentünk a Vén-Dunához, és ha már ott voltunk, végig is hajóztuk. Az alacsony vízállás azonban kifejezetten gondolkodóssá tette a haladást: már a Duna-hídtól lejjebb is oda kellett figyelnünk a homokzátonyokra, a Vén-Dunában pedig jó néhányszor, sokat mondok, térdig ért a víz ott, ahol a legmélyebb volt. Én ültem elől, ezért az én dolgom volt figyelni a sekélyest.
Az izgalmak a kőgátnál kezdődtek, amivel anno elzárták a holtágat, és nem tudtuk, megnyitották-e. Mint kiderült, megnyitották, viszont az alacsony vízállás miatt a kb. 4-5 méter széles nyílás közepén mindössze 1 méter volt szabad, mellette mindkét oldalon kövek álltak, a víz pedig erős sugárban áramlott ezen a "palacknyakon". Elsőre azt sem tudtuk, át tudunk-e menni, vagy netán gyalog kell átkelni, aztán csak megnéztük. Óvatosan, finoman, szinte centinként mentünk előre, én talán nem is eveztem, inkább előrébb hajolva a medret tapogattam az evezővel. Aztán egyszerre kiderült, hogy jók vagyunk, úgyhogy nekifeszültünk a lapátoknak, és néhány határozott csapással átjutottunk a nehéz részen. Utána, bevallom, elégedettek voltunk magunkkal!

(Az örömömet beárnyékolta, hogy a Vén-Dunáról kifelé menet nem figyeltem előre, ezért nekikoccantunk a víz közepén (??!!) lévő kőhalomnak. Ennek az volt az oka, hogy egyrészt a folyamot néztem, mert megakadt a szemem egy távoli hajón, és el akartam dönteni, közeledik-e vagy távolodik, másrészt pedig ki az ördög gondolta volna, hogy a kövek nem a part menti gát mellett vannak, hanem középre összehalmozva? Tanulság: nem gondolkodni kell, hanem nézni, nem prekoncepciókat gyártani, hanem éberen figyelni és ellenőrizni, a valóság megfelel-e annak, amilyennek én képzelem. Mindenesetre, mint lemosáskor kiderült, a hajót meg se karcolta a koccanás.)

Még egy hibát követtünk el aznap: nem vittünk se távcsövet, se fényképezőgépet. Pedig láttunk barna kányát a fészkére szállni, kis- és nagy kócsagot, szürke gémet, kormoránt és végül, mindennek a megkoronázásaként, két hattyút, akik úgy repültek el előttünk, mintha légi bemutatót akarnának tartani a kedvünkért. Mondjuk azt nem tudom, a digitális géphez van-e normális teleobjektívünk - Apu azt mondta, legfeljebb elhozza a Zenitet, ahhoz van. Vicces, hogy a távcső és a fényképezőgép is szovjet gyártmány, és mint ilyen, egyrészt meglepően nehezek, másrészt ha átszaladna rajtuk egy harckocsi, akkor lehet, hogy az törne össze jobban. :)

Mint kiderült, az evezés nagyjából 17 kilométer volt, amit elég jó teljesítménynek tartok, főleg, hogy a visszaúton nagy déli szelet kaptunk, néhol olyan hullámokkal, hogy a nagyobbak becsaptak a kenuba is. A kisebbek csak megdobták, de az is éppen elég volt. A végére azért már eléggé elfáradt a bal karom. Legközelebb csakazértis elvisszük a kettes kajakot - ideje azt is kipróbálnom.

A héten elmegyek kung-fu edzésre és csütörtökön szeretnék eljutni az SFportal meetup-estjére, úgyhogy ez a pár nap régen látott ismerősök jegyében fog telni.

Pláne, ha azt vesszük: szombaton osztálytalálkozó!