High Dose High Elf

Általában nem szeretek panaszkodni, azonban az év végére nagyon elfogytam. Elég sűrű év volt 2013, épp itt az ideje egy maratoni, végeláthatatlan, örökkévalósággal felérő két hetes pihenésnek!

Évzárás gyanánt szerettem volna csatázni még párat, és erre szerencsére sokan vevők voltak a csapatból, és megmutatkozott a nagy albérlet előnye, hisz öten is elfértünk. Röviden bemutatom, milyen csaták zajlottak le a lakás padlóján. Előre szólok, hogy az "elf" szó gyakran fog előfordulni a beszámolókban.

Acélmájú Wulfrik csatája

Gudrún még fiatal törpe volt, rövid, tömött szakállal, ezért a csatarend hátsó sorában kapott helyet. Nem igazán tudta eldönteni, örüljön-e ennek vagy se. Gondolkodás helyett inkább néhányszor meglendítette kétkezes fejszéjét, azt képzelve, hogy a széles, súlyos acélfej egy hegyesfülű koponyáját hasítja ketté. Egyelőre azonban csupán a hideg levegőt szelte a fegyver.

- Ne pazarold az erődet, fiam - lépett oda hozzá a szakasz veterán őrmestere. Gudrún zavartan bólintott, és vállára vetette a harci fejszét. Körülötte a többi harcos is készülődni kezdett; akik eddig a földön kuporogtak, felálltak és megnyújtóztatták tagjaikat. Mások is megpróbáltak néhány csapást a fegyverükkel. Gudrún egyből magabiztosabbnak érezte magát, ahogy végignézett a klánbeli tapasztalt harcosok során, akik lassacskán menetoszlopba rendeződtek. Egyelőre azonban nem indultak el; a veterán, a zászlóvivő és a kürtös hátrafelé nézegetett, ahol porfelhő emelkedett a kopár dombok között.

A porfelhő egyre közelebb ért, és nemsokára kibontakozott belőle a nagyúr seregének fő ereje. Elől egy kicsiny számszeríjász-csapat menetelt. Mögöttük néhány apró, szívós öszvér egy orgonaágyút vontatott, a menetet pedig lélegzetelállító látvány zárta. A nagyúr, Acélmájú Wulfrik hadi lobogója alatt pörölyösök tekintélyes csapata masírozott. Gudrún egy rúnakovácsot is megpillantott a soraik között, és hirtelen átjárta a magabiztosság: győzni fognak!

Amikor nagyjából egy vonalba értek velük, az újonnan érkezők szétbontakoztak, és a sereg immár csatarendben haladt tovább. Nem messze elől néhány alacsony domb között erdők sötétlettek, a fák koronája fölött pedig egy elhanyagolt, régóta lakatlannak tűnő őrtorony sziluettje rajzolódott ki a sötét, szeles égboltra. Ahogy közelebb értek, a tisztek néhány parancsot kiáltottak, mire a sereg megállt és mindenki felkészült a csatára. Gudrún és csapata a bal szárnyat foglalta el, a toronytól nem messze. Mellettük az ágyút fogatolták le a tüzérek, az egyikük hátravezette az állatokat, míg a többiek töltényeket, kócot és vizet készítettek elő. Az orgonaágyún túl éppen fújtatva másztak fel a számszeríjászok egy dombra, amely mögött a nagyúr zászlajába tépett bele egy újabb széllökés. Gudrún ekkor előrefordult, és megpillantotta az elfeket.

A torony mögött, a fák vonalában csillogó lándzsaerdő és fehérbe-kékbe öltözött, sudár harcosok bújtak elő az aljnövényzetből. Gudrún azonban, lábujjhegyre ágaskodva, annyit látott, hogy hat fekete, komor alak áll a torony mellett és gonosz kinézetű fegyvereiket babrálják. - Árnyékharcosok - mondta valaki, azok pedig mintha csak arra vártak volna, hogy szólítsák őket, és megmozdultak. Hogy mit akartak tenni, sosem derült ki, mert ebben a pillanatban megszólalt az orgonaágyú.

Gudrún volt már lövészeten, látta már, ahogy az ágyúk lövedékei hatalmas darabokat tépnek ki a célul odakészített szalmabábukból - most azt is láthatta, milyen az, amikor élő lény az áldozat. A hat elf harcos eltűnt, a helyükön földgöröngyök és meghatározhatatlan törmelékek töltötték be a levegőt. Ahogy egy újabb széllökés elfújta a gomolygó füstöt, öt alaktalan kupacot látott a felszaggatott földön heverni. A törpék ujjongtak, megszólaltak a dobok és a kürtök, és számszeríjak lövedékei szelték át a levegőt...

A Káosz tovább terjeszkedik

Szombaton vettem egy műfű szőnyeget és rögtön fel is avattam egy csatával. Az ellenfél ismét Somi lett, a megszokott káosszal. Most 1500 pontból játszottunk, én érdekes módon kicsit még zavarban éreztem magam, amiért ennyire sok pontot költhettem el. A csatáról ezúttal már képek is készültek, bár nem lettek valami épületesek, de az események illusztrálására talán jók lesznek.

Első csatáim a hétvégén

A hétvégén sikerült lejátszanom az első két olyan csatát, amelyeknél már volt valami segédfogalmam arról, mi is zajlik a harcmezőn. Nagyon tanulságos volt mindkettő. 1000 pontos meccseket kértem az ellenfeleimtől, hogy legyen alkalmam megtanulni a játék mechanikáját. Most ezekről a csatákról írok egy-egy rövid összefoglalót.

Annyit előrebocsátanék, hogy megpróbáltam minél több egységet kipróbálni, így a két sereglistát megírásukkor inkább ennek rendeltem alá. Arra számítottam, hogy egy skaven és egy káoszharcos sereg lesz az ellenfelem, ehhez képest Dreon a Tomb Kingeket szedte elő az első csatához. Somi viszont nem meglepő módon igazolta várakozásaimat, nem vásárolt az eltelt időben másik sereget az ösztöndíjából :-), és hozta a marcona harcosokat.

Az eddigi legjobb figurám

Ma elkészültem a Zvezda nagy északi háborús orosz tüzérségem első figurájával. Korábban már említettem, hogy szeretem a tisztekkel kezdeni a készletek festését, most is így tettem.

Az elkészült tiszt, aki éppen elemeli szemétől a távcsövet, miközben botjára támaszkodik, érzésem szerint az eddigi legjobb munkám lett. Íme egy szokás szerint elsietett kép:

Ha autókat csinos hölgyekkel szokás fotózni, akkor ágyúkat bizonyára a parancsnokkal helyénvaló...

A talp kísérleti jellegű, de ahhoz képest elégedett vagyok vele. Illetve van egy dolog, ami sajnos a fotókon nem látszik: a figura szeme. Tegnap voltam a helyi makettezőboltban, ahol vettem egy zacskó kavicsot, és egyúttal beszélgettem is kicsit a nagyon kedves tulajjal. Ő tanácsolta, hogy ne pontot, hanem egy vonást tegyek a szemhez; most kipróbáltam ezt a megoldást, és nagyon bevált!

Érdekes, hogy mennyivel jobban megy az 1:72-es figurák festése, mint a törpöké. Mindenesetre a hétvégére már szeretnék néhány törpe hőst is megfesteni, hogy jó szívvel betehessem őket az első csatámba.

Kicsiny háborúk

Az Inkvizitor fórumán belebonyolódtam egy beszélgetésbe, ahol a beszélgetőpartner megkérdezte, milyen szabállyal szoktam játszani történelmi figurás játékot. Erre rávágtam, hogy még nem játszottam, csak festettem, aztán ahogy kicsit elgondolkodtam, rájöttem, hogy ez nem is így van.

Van ugyanis egy szabály, amelyet nagy lelkesedéssel játszottunk gyerekfejjel: a H. G. Wells írta Kicsiny háborúk.

Tanulni, tanulni, tanulni!

A múltkor ott hagytam abba, hogy majd írok a festés kapcsán. A hétvégém viszont kellemesen elfoglaltan telt, szombat délelőtt Warhammer meccsen kibiceltem, délután és este barátokkal pizzáztunk / gyerekeikkel játszottunk / beszélgettünk / iszogattunk, vasárnap íjászkodtam, és még a szüleim is meglátogattak, úgyhogy minden nap minden napszakára jutott valami.

A Warhammer meccs kicsit mulatságos lett, ugyanis pár nappal előtte az Inkvizitoron kaptam egy meghívást szeánszra, amit akkor visszamondtam, gondolván, hogy az biztos délután vagy este lesz, amikorra már fixált programom van. Aztán péntek este Gáborral beszéltünk, és kiderült, hogy megy játszani egy egész napos csatározásra, reggel 9-kor kezdünk. Mint kiderült, a két esemény egy és ugyanaz volt, azonban nekem is csak annyi időm volt, hogy megismerkedjek két nagyszerű emberrel, Gergővel és Tamással, valamint megnézzem Gábor és Tamás csatáját.

"Nagy cata volt itt... szörnyű cata!"

Szűk két hete, eleget téve Gábor hívásának, ellátogattam kibicelni egy Warhammer csatára. Nagy örömömre kiderült, hogy a vendéglátónk, Tamás ugyanaz, aki már a legelső, még nálam rendezett játékra is eljött.

Gábor ezúttal még komolyabb felszerelést hozott, vett ugyanis egy zöld műfű-mezőt, valamint csinált két ragyogóan kinéző dombot. 1500 pontos csatában csaptak össze Gábor skavenjei és Tamás káoszharcosai. Utóbbiaktól konkrétan leesett az állam, ugyanis Tamás nagyon szép munkát végzett a festésükkel. A fényképezőgépemet természetesen sikerült otthon hagynom, de majd legközelebb, ha megengedi, lefotózom a figuráit. Elvittem a saját törpéimet is, hogy megmutathassam a srácoknak, és a csata utáni tapasztalatcseréből okulva sok ötlettel tértem haza. (A legfontosabb az, hogy a korábbi kommentekben András által javasoltak kipróbálását most már nem akarom tovább halogatni, és kiválasztok néhány bátor terminátort, akiken kísérletezhetek.)

Töpörödött törp ördögök

Hazaérve a munkából még rájöttem, hogy az egyik pár elemben még van némi kraft. Nagyon megörültem, hogy még természetes fény mellett meg tudom csinálni a vágyott képeket. Ezek már talán informatívabbak, mint a tegnap esti borzalom.

Én és a Warhammer

Van nekem egy kedves cimborám, aki még tavaly ősszel, egy Rizikó-partira készülődve felhozta, hogy szokott játszani a Warhammer terepasztalos játékkal. Mivel akkor már benne voltam a figurafestésben, érdeklődni is kezdtem a téma iránt, bár inkább a festő, mint a játékos szemszögéből. Viszont az érdeklődésem szemlátomást fellelkesítette őt, és végül meghívott, hogy nézzem meg egy játékát.

Ugyanis összeállt néhány másik WHFB-játékossal, és csináltak egy bajnokságot. Ennek egy meccsén vettem részt kibicként, ahol Gábor barátom Tomb King-jei aprítottak egy olyan High Elf sereget, amelyiknek alig harmada volt jelen fizikai valójában is a pályán, a maradékot kartonlapok és mindenféle feljegyzések jelölték. (Mint megtudtam, a szaknyelv Theoryhammer-nek nevezi az ilyen játékokat.) Be kell vallanom, akkor a játéknál sokkal jobban lekötött a házigazda polcán álldogáló elf figurák tanulmányozása, lelkesen törtem a fejem, hogyan festeném ki, ha az én gondjaimra lennének bízva. Közben a padlón a Terry Pratchett-dombról lerohamozó benga nagy szörny lezúzta a fehér papírnégyzet által jelképezett sasos hőst, meg hasonló észbontó akciók zajlottak, de - talán a HE sereg fapados jellege miatt - annyira nem éreztem magam lenyűgözve.

Tanulmányfigurák

Még májusban vásároltam két ón figurát a szegedi hídivásárban. Elég ráérősen haladtam velük, mostanra lettek nagyjából készen. Bevallottan kísérleti szerepet szántam nekik, de ehhez képest talán nem sikerültek annyira rosszul.

Az indiai tiszt, aki valószínűleg igen vitéz katona lehet, mert két-három kitüntetés is díszíti:

A színek kitalálásakor teljesen a fantáziámra hagyatkoztam. A másik figurát viszont elhatároztam, hogy orosz főtisztté alakítom.

Itt sem végeztem kutatást, de a színösszeállítás nem teljesen légből kapott.

A figurák Bodacz Károly László munkái, és saccra olyan 5-6 cm magasak.

Közben kisebb leállást követően újra sikerült haladnom a svéd dragonyosokkal, ha ügyes vagyok, néhány óra munkával készen lesz a doboz és ráfordulok az orosz tüzérségre.

Sárkányhajó-világbajnokság Szegeden: a megnyitó

A héten zajlik Szegeden a Nemzetközi Sárkányhajó Szövetség (IDBF) világbajnoksága. (Ebben a sportágban tudtommal két szervezet van nem csak hazai, hanem nemzetközi szinten is: az IDBF mellett a kajak-kenu szövetség is belemászott a sárkányhajózásba.

Mivel családilag érintett vagyok, igyekszem a munka mellett minél többet látni a vb-ből. Kedden volt a megnyitó, ami amatőr sporthoz képest szerintem jópofára sikerült.

A csapatok a Klauzál téren és a Kárász utcában gyülekeztek.

Innen átvonultak a rakpartra, ahol maga a megnyitó zajlott. A hangulatot egy nagyon lelkes kommentátor (vagy minek mondják ezt a feladatot?) próbálta fokozni, tényleg szívét-lelkét beleadta, bár amikor a csapatok bemutatásánál elkezdte azt, hogy mindegyik nemzethez hozzáfűzött néhány hozzájuk fűződő sztereotípiát, kicsit forgattam a belső szemem. Az szerintem pedig kissé kínosra sikeredett, amikor a németeket meg akarta dicsérni a focijuk miatt, és a soccer szót legalább négyszer ejtette ki úgy, mintha azt mondta volna, hogy sucker...

Nagyon érdekes volt látni a népek közötti különbségeket. Az auszik, britek, usákok, kanadaiak, svédek, lengyel barátaink, az irániak, a puerto ricóiak és a trinidadiak széles jókedvvel vonultak (alább egy fotó az ausztrálok kengurujáról. Nekem kell egy ilyen otthonra.).

A puerto ricóiak pedig már az oroszlános kútnál is valami törzsi táncot adtak elő, a jókedvük akkor sem hagyott alább, amikor menni kellett. Lengették a zászlócskáikat, integettek, vigyorogtak.

A németek annyira talán nem vették fel a ritmust, de ők találták ki a legviccesebb felvezetést. Íme Hans, Jürgen és Fritz, Peter Parker távoli rokonai.

A svájciak is eszméletlenül nagy királyok voltak, ugyanis a menetüket négy kolomp vezette be. Nem tudom, Svájcban ennyire durvák még a tehenek is, hogy ekkora kolomp jár melléjük? :-)

A kínaiak (mármint a népiek) ezzel szemben faarccal végigvonultak a nézők sorfala között, különösebben nem lelkesedtek. Tajvan, Hongkong és Macau csapata sokkal oldottabbnak tűnt, pedig ők sem szaggatták fel a Kárász utca díszburkolatát a lendületükkel. Most már azt is tudom, hogy így néz ki a macaui zászló:

Az amerikaiak rengetegen voltak - a mieinken kívül talán csak az auszi és a kanadai küldöttség mérhető hozzájuk - és Apu elmondása szerint hatalmas lelkesedéssel barátkoztak az irániakkal. Én csak annyit láttam, hogy az irániak fotózkodnak az olaszokkal, az ukránokkal, a filippínókkal meg kábé a téren csipegető galambokkal, de Apu elmondása szerint összeálltak az amerikaiakkal néhány közös képre és zászlólobogtatásra, és mindkét társaságon látszott, mennyire jóindulattal viszonyulnak a másikhoz.

(Barátaimmal, ismerőseimmel szoktam vitatkozni arról, hogy a politikai agymosás mennyire hatásos vagy sem. Mindig azt vallom, hogy a józan észt és a normális emberi hozzáállást csak háttérbe lehet szorítani ideig-óráig, de kiirtani nem. Ez az eset úgy látom, engem igazol.)

A magyar csapatról nem képeket csináltam, hanem videóztam, ahogy elhaladnak mellettem. A felvételt hamarosan megszerkesztem és ha jól sikerült, megy fel a youtube-ra. Addig is néhány magyar csapatkép:

Innentől már kezdett kimerülni a frissen vásárolt elemem, és ezért csak pár képet lőttem. A megnyitó első felén ottmaradtam, Besenyei Péter tartott egy szerintem nagyon látványos légibemutatót a Tisza fölött. Élőben természetesen egészen más, mint augusztus 20-án a tévéből nézni az ilyen produkciókat. A mellettem álló idősebb kanadai csoportnak is tetszett, néhányszor elismerően felszisszentek, amikor a gép szinte megállt a levegőben egy emelkedés végén, vagy amikor dugóhúzóban forogva zuhant lefelé. Erről nem fotóztam, mert szerettem volna élvezni a látványt.

Terveim szerint holnap a nagydöntőkön kint leszek a Maty-éren, ha sikerül jókat fotózni, lesznek új felvételek. Addig is íme egy link a galériához, ahova válogatás nélkül bezúdítottam minden elkészült képet. Talán vannak köztük olyanok, amelyek örömet okozhatnak valakinek.

A kis sárkány meg remélem, nem lesz végig ilyen megszeppent.

Könyvespolc, 1. rész

Nem akarom, hogy ez a bog mostantól csak és kizárólag a makettfigurákkal foglalkozzon, ezért kitaláltam, hogy bemutatom az itthoni könyvespolcom tartalmát, röviden írok a könyvekről. Ez jó lesz arra is, hogy áttekintsem, mit kell még elolvasnom.

Nota bene: olvastam egyszer egy interjút (az azóta sajnos bezárt Solaria.hu-n), amelyben az interjúalany a hobbijait firtató kérdésre azt válaszolta, hogy az olvasást most nem említi, mert az nem hobbi, hanem életforma. Nagy igazság; azóta én is így vagyok ezzel, a második állásinterjúmon emlékeim szerint el is sütöttem ezt a mondást. A könyveim nagy része még otthon van, és nem is érzem különösebb szükségét, hogy áthozzam az albérletbe. Majd ha megállapodok és lesz saját lakásom.

Akkor lássuk az első polcot:

Umberto Eco: A prágai temető
Karácsonyra kaptam, lelkesen elkezdtem olvasni, és ahogy az a fotón is látszik, harmadánál abbahagytam. Hogy miért? Hiába az izgalmas történelmi kor (Itália egyesítése Olaszországgá), egyrészt Ecót olvasni nem könnyű, másrészt borzalmasan irritált a történet. Ugyanis egy olyan emberről szól, aki mindent és mindenkit gyűlöl, ok nélkül. Elsősorban a zsidókat persze, de a németeket, franciákat, tűzföldieket, klingonokat és saját magát is.
Gondolom, aki manapság olvasott már újságot, annak nem kell magyaráznom, hogy mivel ugyanez a magatartás ömlik a hírekből, különösebben nem szórakoztató hazamenni és pihenésképpen ugyanilyen nézeteket valló (ha ugyan ezt nézetnek lehet nevezni) idiótákról olvasni. Egyszer majd bizonyára befejezem a könyvet, de addig még gyűjtenem kell az erőt.

Mika Waltari: Szinuhe
Ez viszont jó volt. Boleslaw Prustól A fáraó nagy kedvencem, ez a könyv sem okozott csalódást. Azon túl, hogy szépirodalmi igényű szöveg, végig érdekes a történet és néhol még fantasztikus elemekkel is eljátszik az író. (Lásd a labirintusi kalandot.) Az ókori orvoslással kapcsolatosan is nagyon felpiszkálta az érdeklődésemet, hiszen szinte hihetetlennek éreztem, hogy több ezer évvel ezelőtt létezhetett olyan fejlett orvostudomány, amely simán köröket vert pl. a Moliére által (bizonyára nem ok nélkül) kifigurázott barokk korabeli medicinára. A Magyar Orvosi Nyelv című folyóiratban találtam is egy tanulmányt az egyiptomi orvoslásra vonatkozó emlékekről, és ez alapján azt hiszem, Waltari aligha túlzott a fikciójában.

Varró Dániel: Szívdesszert
Szintén ajándék könyv, nagyon kedves nekem. Aranyos, modern, fiatalos, és az a könnyedség, amivel Varró Dani a magyar nyelvet kezeli, szerintem szenzációs. Ez a könnyedség nyilván optimizmussá és életörömmé fordul át magában a szövegben, és azt hiszem, ez az, ami a Nagy Bús Magyar Valóságban rendkívül értékes. Egy időben sok amatőr költőtől olvastam verseket, a legtöbb nagyjából arról szólt, hogy az élet gyötrelem, és ha ez nem volna elég, még  bűn rosszak is voltak. Ez a kötet ennek a totális ellentettje.

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
Még egy világirodalmi nagy író, még egy félbehagyott könyv. Sokat gondolkodtam, mi a bajom vele, és leginkább arra jutottam, hogy kimondhatatlanul unalmas. Lassan, mondhatni oroszosan csordogál a cselekmény, az olvasó meg csak lapoz, lapoz, és várja, hogy robbantsák már föl azt a megnevezhetetlen hidat, vagy menjenek el mókusokat kergetni az erdőbe, csak ne a tépelődés meg a hiszti menjen.
Ami nagyon vicces - és nem tudom, ennek az író vagy a fordító-e az oka - hogy a regényben nagyon sok a káromkodás. Vagyis csak lenne, ugyanis a szövegben minden ilyen szót, jelzőt, miegyebet a fent dőlt betűvel jelzett szavak valamelyike helyettesít, és ezzel a keménynek, brutálisnak szánt próza átcsap nevetséges gügyögésbe, és komolytalanná, hamissá teszi az egész történetet, az embereket pedig mesterkélt papírfigurákká.

Lázár Ervin: A fehér tigris
Atyámfia ez mennyire fantasztikus könyv! Mágikus realizmus a javából, a magyar nyelv mesterétől. Lázár Ervin meséiből is látszik, ő is mennyire zseniálisan használta a magyar nyelvet, és ugyanez természetesen visszaköszön egyetlen regényében is. Itt kezdtem megsejteni, mi a különbség a ponyvaíró meg a művész között: amit a ponyvaíró egy mondatban mond el, azt a művész egy csodálatosan eltalált szóba sűríti. Már egy éve szeretnék írni erről a könyvről egy ismertetőt, egyszer majdcsak elkészül - abban leírom majd minden meglátásomat róla.

Szerb Antal: A királyné nyaklánca
Ezt sem fejeztem még be sajnos. Nem történelmi regény, inkább amolyan esszéregény a francia forradalom előtti időkről. A forradalom nekem egy nagy káosz, töriórán se szerettem, nem értettem, ki mit akart, kivel volt és mi ellen. Az érdekes dolgok mondjuk Valmynál kezdődnek, vagy még inkább Toulonnál. Egyszer azért erre a kötetre is lesz energiám és be fogom fejezni, már csak azért is, hogy hátha segít pótolni a fenti hiányosságaimat.

Ébresztőóra
Megbízhatóan és pontosan jár. Az elemzéstől szaktudás hiányában eltekintek.

Alakuló svéd dragonyosok: a parancsnokság

Kissé bátortalanul ugyan, de lelakkoztam a svéd dragonyosaim első három emberét és lovaikat. Szerintem eddig ez a legjobb munkám: sem az embereknek, sem a lovaknak sem festettem szemet mindeddig, most viszont kipróbáltam. A lovakkal elégedett is vagyok, az emberekkel nem annyira - a fórumokat böngészve, képeket nézegetve lehetne ennél jobban is, de egyelőre nem akarok túl sokat, nem szeretném erőltetni a fejlődést.

Bár az utolsó simítások még hátra vannak, nem tudom megállni, hogy ne osszam meg, mit sikerült összehozni.

A fényképezés elég komoly kihívásnak bizonyult, ugyanis nem tudok fényképezni. Aránylag tűrhetően rajzolok, a fotózáshoz viszont annyi gyakorlat, tudás és kompozíciós érzék kell, amennyi egyelőre még nincsen, ráadásul a fotóállványom is valahol szüleimnél porosodik. Jó sokat lőttem, a használhatatlanok/bemozdultak kiválogatása után maradtakból bemutatok párat.

A trombitás, aki nem Frédi:

A zászlós:

A tiszt:

Együtt a parancsnokság:

A színekhez a már linkelt forrásomat, valamint a dobozgrafikát használtam fel, bár néhol elengedtem a fantáziám. Leginkább a zászlónál, ahol - mivel nem találtam megfelelő online forrásban mintát - egyszerűen csak ráfestettem, ami először eszembe jutott, fittyet hányva a mértékadó honlap intelmeire. Egyébként igazuk van, tényleg nagyon vicces, hogy a doboz hátoldalán látható: a Zvezda saját festője is ignorálta a szobrász által a zászlóra rajzolt keresztet...

Reményeim szerint a jövő héten elkészülök az első öt közlegénnyel és hátasaikkal, és közben elkezdek kísérletezni a talpalással.

A világ 1:72 méretben

Kitöröltem néhány olyan bejegyzést, amelyeket nem éreztem megtartásra érdemesnek. Szeretnék új életet lehelni a blogba, és ha minden igaz, akkor ehhez a makettezés - egész pontosan: figurák festése - lesz a legfontosabb tartalom.

Tavaly tavasszal, egy unalmasnak induló budapesti hétvégén találtam ki, hogy vissza kellene térni ehhez a hobbihoz. Némi információgyűjtés után elmentem a Gyáli úton található játék- és makettboltba, ahol beszereztem az Italeri Napóleon kori francia gyalogságát. Utóbb ugyaninnen szert tettem Zvezda lengyel ulánusokra és francia vezérkarra is, a festésüket pedig javarészt Revell, kisebb részben Humbrol zománcfestékekkel (ugye ez az enamel?) oldottam meg.

Közben természetesen folytattam az internet bújását, megismertem azt, mások hogyan festenek figurákat, és végül néhány dolog annyira megmozgatta a fantáziámat, hogy új projektbe kezdtem miatta. Alapvetően a XVIII-XIX. századi vonalharcászat érdekel most, és a napóleoni időszakot kissé pihentetve visszaléptem száz évet az időben, hogy a Zvezda figuráival életre keltsem a nagy északi háború seregeit. A festéshez akrilt használok, kiélvezve a hígítás és színkeverés előnyeit.

Egyelőre a következő dobozokat tudtam megvenni:

• svéd dragonyosok. Őket már el is kezdtem festeni, hagyományosan a legmagasabb rendfokozatú figurákkal kezdve. A tiszt, a zászlós és a zenész már majdnem készen van, a lovaikat gyakorlatilag csak lakkozni kell majd. A legénység is úton van, két emberen már 3 szín van és a lovukat is elkezdtem.
• svéd gyalogság.
• orosz tüzérség.
• orosz gyalogság.

Az a tervem, hogy a gyalogosokat 3 fős rajokban, a lovasokat párosával, a tüzéreket ágyúnként alkalmas számú katonával fogom talpalni. (A parancsnokság minden fegyvernemnél kivétel: a gyalogosoknál a tiszt, az őrmester, a zászlóvivő és a dobos is ugyanarra a nagy talpra fog kerülni, a lovasoknál pedig a tiszt, a zászlós és a zenész.) Ha lesz még lendületem, azt sem tartom kizártnak, hogy írok vagy moddolok magamnak játékszabályokat. Mindenesetre egy esetleges játékra gondolva már raktam félre a hát körül néhány olyan, máskülönben hulladéknak minősülő tárgyat, amit kis ügyességgel át lehet majd alakítani terepelemekké.

A rövid távú tervem egyelőre e négy készlet szép kifestése. Sietni nem akarok, minden apró hibát ki fogok javítani a lakkozás előtt (igen, ezek a fiúk már védő lakkréteget is fognak kapni). Ha majd készen leszek velük, akkorra is lesz néhány ötletem:

• kiegészíteni a gyűjteményt, tehát venni egy doboz svéd tüzérséget és orosz dragonyosokat is.
• játszani a fegyvernemek arányával. Most az van a fejemben, hogy egy teljes hadtest állhatna 4 gyalogezredből, 2 dragonyosezredből és 1 ütegből. A változatosság miatt nem aggódok: a svédeknél kifestem az upplandi, a närke-värmlandi, a kalmari és mondjuk, némi elnézéssel a Västerbotten gyalogezredet (igaz, forrásom szerint utóbbiak karpust viseltek, de pszt). Az orosz sereg kellemesen változatos egyenruhákat tekintve, itt nem aggódom, hogy ne találnék szép alakulatokat.
• ha már ez is megvan és még mindig látok fantáziát ennek a seregnek a bővítésében, veszek egy doboz sztrelecet, a svédekhez pedig valamilyen szövetségest, mondjuk kozákokat vagy lengyel szárnyas huszárokat (utóbbiakat pláne akkor, ha festéssel konvertálhatók svéd nehézlovasokká, természetesen szárnyatlanul).

Ez még nagyon a jövő zenéje, de egyelőre van bennem lendület, élvezem a festést, a keresgélést-kutatgatást - majd elválik, mire lesz ez elég.