Víz nélküli hétvége

Bizony, az a csúfság esett meg velem, hogy a hétvégén nem szálltam vízre, hanem csak a partról figyeltem. Ugyanis sárkányhajós versenyt rendeztek Baján, és Apuval elhatároztuk, hogy elhozunk egy kettes kajakot, és a vízről nézzük meg a versenyt. A cserkészház azonban zárva volt, úgyhogy átbicikliztünk a Kagylóhoz, és onnan néztük meg a futamokat.

Érdemes volt, mivel a sárkányhajózás borzalmasan látványos sport. Azok, akik szeretik a rendezettséget, a csapatmunkát, a közös célért együttműködést, azok mindenképpen nézzék meg vagy próbálják ki - talán csak az amerikai focihoz tudnám hasonlítani csapatmunka tekintetében. Volt egy csapat, a budapesti Römi, akik olyan gyönyörűen dolgoztak együtt, hogy öröm volt nézni. Jól meg is verték a mezőnyt: 200-on egy hajóhosszal nyertek, a 2000-en (ami szerintem inkább 1200 méter lehetett, de mindegy) pedig úgy értek elsőként célba, hogy ötödikként, vagyis az elsőként indított hajótól ötven másodperccel később indultak. Nagy örömömre bajai győzelem is született aznap, de a Sugovica királyai mindenképpen a Römisek voltak. (Aztán kiderült, hogy ez a társaság általában elpáholja a klubvilágbajnoki mezőnyt is.)

Szombaton osztálysörözés-borozás volt, jól sikerült. Megállapítottuk, hogy hét év alatt senki semmit sem változott, én igen jól éreztem magam. Érdekes és örömteli, hogy sokan visszajöttek vagy visszakívánkoznak Bajára, és mi, akik elszakadtunk otthonról, szintén értékeljük azt a rengeteg szépséget, amit ez a kisváros nyújtani tud. Az pedig nagyon megmelengette a lelkemet, hogy tényleg mindenki kíváncsi volt a többiekre, és odafigyeltünk egymás mondanivalójára. Abban maradtunk, hogy lesz még hasonló alkalom - részemről hajrá!

Síkvízi rafting

A Vén-Duna tud meglepetésekkel szolgálni. Vasárnap délelőtt kieveztünk a Dunára, és ha már ott voltunk, felmentünk a Vén-Dunához, és ha már ott voltunk, végig is hajóztuk. Az alacsony vízállás azonban kifejezetten gondolkodóssá tette a haladást: már a Duna-hídtól lejjebb is oda kellett figyelnünk a homokzátonyokra, a Vén-Dunában pedig jó néhányszor, sokat mondok, térdig ért a víz ott, ahol a legmélyebb volt. Én ültem elől, ezért az én dolgom volt figyelni a sekélyest.
Az izgalmak a kőgátnál kezdődtek, amivel anno elzárták a holtágat, és nem tudtuk, megnyitották-e. Mint kiderült, megnyitották, viszont az alacsony vízállás miatt a kb. 4-5 méter széles nyílás közepén mindössze 1 méter volt szabad, mellette mindkét oldalon kövek álltak, a víz pedig erős sugárban áramlott ezen a "palacknyakon". Elsőre azt sem tudtuk, át tudunk-e menni, vagy netán gyalog kell átkelni, aztán csak megnéztük. Óvatosan, finoman, szinte centinként mentünk előre, én talán nem is eveztem, inkább előrébb hajolva a medret tapogattam az evezővel. Aztán egyszerre kiderült, hogy jók vagyunk, úgyhogy nekifeszültünk a lapátoknak, és néhány határozott csapással átjutottunk a nehéz részen. Utána, bevallom, elégedettek voltunk magunkkal!

(Az örömömet beárnyékolta, hogy a Vén-Dunáról kifelé menet nem figyeltem előre, ezért nekikoccantunk a víz közepén (??!!) lévő kőhalomnak. Ennek az volt az oka, hogy egyrészt a folyamot néztem, mert megakadt a szemem egy távoli hajón, és el akartam dönteni, közeledik-e vagy távolodik, másrészt pedig ki az ördög gondolta volna, hogy a kövek nem a part menti gát mellett vannak, hanem középre összehalmozva? Tanulság: nem gondolkodni kell, hanem nézni, nem prekoncepciókat gyártani, hanem éberen figyelni és ellenőrizni, a valóság megfelel-e annak, amilyennek én képzelem. Mindenesetre, mint lemosáskor kiderült, a hajót meg se karcolta a koccanás.)

Még egy hibát követtünk el aznap: nem vittünk se távcsövet, se fényképezőgépet. Pedig láttunk barna kányát a fészkére szállni, kis- és nagy kócsagot, szürke gémet, kormoránt és végül, mindennek a megkoronázásaként, két hattyút, akik úgy repültek el előttünk, mintha légi bemutatót akarnának tartani a kedvünkért. Mondjuk azt nem tudom, a digitális géphez van-e normális teleobjektívünk - Apu azt mondta, legfeljebb elhozza a Zenitet, ahhoz van. Vicces, hogy a távcső és a fényképezőgép is szovjet gyártmány, és mint ilyen, egyrészt meglepően nehezek, másrészt ha átszaladna rajtuk egy harckocsi, akkor lehet, hogy az törne össze jobban. :)

Mint kiderült, az evezés nagyjából 17 kilométer volt, amit elég jó teljesítménynek tartok, főleg, hogy a visszaúton nagy déli szelet kaptunk, néhol olyan hullámokkal, hogy a nagyobbak becsaptak a kenuba is. A kisebbek csak megdobták, de az is éppen elég volt. A végére azért már eléggé elfáradt a bal karom. Legközelebb csakazértis elvisszük a kettes kajakot - ideje azt is kipróbálnom.

A héten elmegyek kung-fu edzésre és csütörtökön szeretnék eljutni az SFportal meetup-estjére, úgyhogy ez a pár nap régen látott ismerősök jegyében fog telni.

Pláne, ha azt vesszük: szombaton osztálytalálkozó!

Még egy hét

Három hét után végre otthon voltam a hétvégén. Volt családi összeruccanás, szombaton kenuzás Apuval. Ma a folyó is barátságosabb volt, mint múltkor, és a nap sem égetett meg, pedig fürödtem is egy kicsit, amikor megálltunk a strandon. Otthon a Három ember egy csónakban-t olvasgattam, és elhűltem - maradjunk annyiban, hogy nem tett jót a könyvnek az, hogy az első olvasása óta valamelyest felnőttem. Úgyhogy inkább befejeztem a Tüskevárt, és most olvasom a Téli bereket, amiken bár nyomot hagyott az idő, mégis szerethető, jó könyvek maradtak. Ráadásul Fekete István valami hatalmas emberismerő lehetett. (Ja, amúgy A koppányi aga testamentumát is lenyomtam vasárnap, ezen azért érződik, hogy első regény.)

Szerettem volna nekilátni a papírmasé-projektemnek, de végül nem tudtam meggyőzni magam, hogy ezt kellene csinálnom. Ha a jövő hétvégén otthon leszek, mindenképpen már péntek este megcsinálom a csirizt, hogy szombat délelőtt dolgozhassak az első katonán. Merthogy 48-as honvédeket akarok gyártani, kb. 1:32 méretarányban (de ha a kísérletek során ez túl picinek bizonyul, akkor lehet nagyobb is). Az 1:32 azért lenne jó, mert talán könnyebb lenne kiegészítőket vásárolni hozzá - persze más kérdés, hogy van-e, lesz-e korhű, a szabadságharcra adaptálható ágyú, szekér, stb. Ha nincs, ezek is papírból lesznek, ha már megügyesedek.

A lovaglás még kérdőjeles, Judit finoman kapacitált, hogy ne hanyagoljam, ami persze jól esett, viszont kicsit nehéz megtalálni a jó időpontot. A péntek délutánt/estét ugyanis elképzelhető, hogy góra tartanám fenn. Szerdáig megpróbálom eldönteni, mi legyen... most kezdem azért érezni a nagyváros vonzását, részben azért, mert ha nem mennék haza, simán elmehetnék gózni, lovagolni és a Péter RKC által kínált FMS-mérésre. Jövő héten pedig bemutató bell-edzés lesz (2 órás!! Ha nem halok bele, akkor jelentkezem a Szpecnazhoz.), amire Petit el lehetne vinni, ha meg tudnánk oldani.

Szó mi szó, jelenleg kettősségben vagyok: egyrészt szeretnék minél több időt azokkal tölteni, akik igazán fontosak, és ott, ahol igazán jól érzem magam, másrészt pedig mintha lassan kezdeném megtalálni a helyem Pesten is. Azt hiszem, amíg tart a nyár és a vízre szállós őszi idő, többet leszek Baján, utána, ha beköszönt a tél, akkor pedig inkább Pest. De ez még sok mindentől változhat.

Paci

Az elmúlt két szombaton dolgoztam, a vasárnapokat pedig lovagolni tanulással töltöttem. Rájöttem, hogy nem olyan egyszerű megmaradni egy tempósabb paci hátán, a gyakorló ügetés mozdulata közben pedig azon gondolkodtam, hogy micsoda combjuk lehetett az ókori európai lovasoknak, akik tudtommal kengyel nélkül lovagoltak. Nekem nagyon kell a kengyel ehhez a mozgáshoz, pedig igyekszem a mozdulatot lehetőleg combból megoldani.

Majd még elválik, hogy mennyire lesz rendszeres elfoglaltság. Legalább addig szeretnék eljutni, hogy képes legyek önállóan irányítani a lovat, viszont gőzöm sincs, ez mennyi időt és energiát fog igényelni. Na meg pénzt, hiszen ha minden jól megy, szeptembertől a havi minimum kiadásaim közé feliratkozik a szakképzés is, magyarul a lakbér + szakképzés elviszi a fizetésem felét. A maradékból kell ennivalót venni (eleget és finomat, ebből nem engedek), kettlebellre járni (ebből sem engedek), amikor úgy érzem, akkor hazamenni (még szép, hogy), ráadásul ha lejár a diákigazolványom, akkor jó néhány kiadásom szintet léphet.

A bellt nyomom, és bár nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy már érzem is a hatását. A hátamat elég szépen rendbe tette a guggolás és a swing, úgyhogy alig várom, hogy ősszel jöjjenek majd a felsőtestet mozgató gyakorlatok. Szeptembertől elvileg újra kezdjük az edzésanyagot, ennek nagyon örülök, mert így talán több alkalmam lesz csiszolni a technikámon.

Volt ma lovagláson egy olyan esemény, ami kicsit megmelengette a lelkemet: amikor megkérdeztem, jól csinálom-e, ha az ügetőmozdulatnál a lábammal a kengyelben állok, az oktató, Betti mondta, hogy nem. Erre kivettem a lábamat a kengyelből, és megpróbáltam direkt így, a kengyel támasztéka nélkül a mozdulatot. Betti kicsivel később megjegyezte, nemigen fordult meg még itt olyan lovas, aki önszántából kilépett a kengyelből - erre mosolyogtam egyet, és valami olyasmit válaszoltam, hogy már megtanultam kijavítani magamat. Persze, hogy a kung-fura gondoltam... Külön érdekes, hogy nagyon érzem a kettlebell mozgástanulásában a kung-fu gyakorlásának hatásait (illetve nem csak abban: például nem beszélek hülyeségeket edzés közben, hanem szó nélkül nekiállok és csinálom a feladatot). Pont ma kiderítettem, hogy a pesti kung-fu csoport is itt edz a szomszédban, a Vendel utcában. Szeptembertől mindenképpen megyek.

Benyomások

Kezdem úgy érezni, hogy lassan kialakul a napi és a heti rutinom, és ez igazán kellemes. Próbálok minél hamarabb beérni a munkahelyre, hogy ne csak estefelé szabaduljak - ez hol sikerül, hol nem, mindenesetre a reggelizés és az egyéb úri huncutságok, pl. borotválkozás időtartamától függően fél nyolc és negyed kilenc között be szoktam érni, de a célom a fél nyolc. Persze ez nem túl fontos, annyit nem ér, hogy rohanjak miatta.

A várost is kezdem megszokni, mondjuk azt nem (és soha nem is fogom, azt hiszem), hogy rengeteg a beteg, szegény, igénytelen ember. Ma délután is igazi jellempróba volt: egy ágrólszakadt faszi megkérdezte, adnék-e neki egy cigit. Mondtam, hogy sajnos nincs (sic). Megvárta, amíg kicsit odébb érek, és akkor utánam kiáltotta, hogy "akkor menj és vegyél". Az ilyen nyilván rosszul esik az embernek (főleg, mivel szerintem ha mondjuk 20-30 kilóval nehezebb lennék, akkor kussba maradt volna hajlékony, és utálom, amikor a soványságom miatt semmibe vesznek), de nem lehet odamenni és leállni veszekedni/pofán verni. Vettem egy nagy levegőt, átkapcsoltam zen üzemmódba, és megpróbáltam magasról leszarni. Azért írtam, hogy jellempróba, mert hajlamos vagyok felhúzni magam a hülye embereken, pedig nem kellene, és most már tudatosan próbálok elmenni a jóságos, derűs, minden inzultust szenvtelenül semmibe vevő irányba.

Továbbra is megy a kettlebell ezerrel. A swingnél már néha tudom magamat javítani, és ma meglepően jól sikerült az armbar és a TGU is (ezek csak 8 kilóval, de hát lesz még feljebb is, csak idő kérdése). Sőt, ma Péter meglepett minket egy vidám kis lábgyakorlat-sorozattal: 24 guggolás, 2×24 kitörés, azután a kitörés állásában maradva 24 álláscsere (nem tudom jobban mondani), végül 24 felugrás, mint a burpee végén. A vártnál jobban bírtam szerencsére. Biztosan lehetett volna szebben, szabályosabban stb. végrehajtani, de egyelőre örültem annak, hogy szerintem vállalhatóan meg tudtam csinálni.

A hétvégén Baján voltam, elmentünk Apuval kenuzni egyet. Jó volt a víz és az időjárás is (meleg, erősen felhős, kevés nappal), igaz, a nagy szélben így is alaposan megpirultam. Legközelebb horgászkalapot viszek magammal, illetve megpróbálom megtanulni a kormányzást. Jó lenne addig lejárni, amíg szép az idő. Télre pedig keresek valami egyéb mókát - egyelőre az íjászat ötlete merült fel ismét bennem, mindenesetre szokásomhoz híven nyitott szemmel járok és megpróbálok észrevenni minden érdekeset, minden lehetőséget.

Egy hónapja

Ennyi ideje vagyok a munkahelyen, és mostanra eljutottam oda, hogy már meg tudom oldani a rám bízott feladatokat. Lassan tanulgatom a hierarchiát, azaz hogy melyik főnök mennyire megközelíthető - ez a legnehezebb a dologban. Külföldiekkel is beszéltem telefonon, és meglepően jól ment ahhoz képest, hogy a hallás utáni szövegértés volt mindig is a gyengém.

A kettlebell nagyon jó, mostanra kezdi megszokni a testem a terhelést. Azzal viszont gondban leszek, ha bármit "mellé akarok tenni", mivel ez a heti két edzésből álló hétfő-szerda ritmus éppen elég fárasztó ahhoz, hogy ne akarjam túledzeni magam. (Régi szép idők, amikor még heti 4 kung-fu edzésen vettem részt, és azokból kettő haladó volt...) Egyelőre azon gondolkodom, hogy az edzésen vett bemelegítő és levezető gyakorlatokat megcsinálom azokon a napokon is, amikor nincs bell, illetve esetleg nézek egy uszodát. Vagy elmegyek futni az Orczy-kertbe.

A hétvégén otthon leszek, és feltett szándékom vízre szállni, akár kenuval, akár - ha újdonságra vágynék - kajakkal. Az a baj, hogy úgy érzem, 25 évesen akarom behozni azt a mozgáshiányt, amit 19 éves koromig összehoztam, csakhát az életritmusom, a kötelezettségeim és a vállalásaim arra kényszerítenek, hogy válogassak.

Augusztusban elvileg lesz egy krav-maga bevezető szeminárium, lehet, hogy 3000 forintért megnézem, milyen az az edzés. Illetve a novemberi Rammstein-koncert van célkeresztben, ahhoz egy szabadnapra is szükségem lesz.

A szakmáról még annyit, hogy beadtam a jelentkezésemet szakképzésre, és sajnos nem a Napfény Városába. Nagyon várom már, remélem, felvesznek. Szegedre pedig igazából akkor megyek le, amikor akarok, jó lenne egy hosszabb hétvégi program barátokkal. Még elválik, egyelőre Baján is éppen elég mozgalmas lesz az élet.

Bell+lakás

A hétvégi otthonozás után nekiláttam megvalósítani egy régóta dédelgetett tervemet, és elmentem kettlebell-edzésre. Ez arról szól, hogy egy füles vasgolyót lengetsz és ennek eredményeképp a 60 perc végére lépni sem tudsz. Nyilván egy edzés nem edzés, mindenesetre abszolút motiváltan álltam neki a dolognak, és nagy örömömre úgy éreztem, hogy a kung-fus alapjaim feljavították a mozgáskultúrámat olyan szintre, hogy képes leszek ezen az edzésen is megállni a helyemet.
Egyelőre egy hónapot fizettem be, meglátjuk, bejön-e. Az biztos, hogy a derekam fogja kimondani a végső szót, mert néhány éve elég intenzív, sajgó fájdalmat érzek az ágyéki csigolyáimnál terhelésre. Nyilván a fejletlen izmok túlerőltetéséről van szó, mindenesetre most is érzem. Amúgy valamilyen szinten még jó is, mert ha szépen, egyenes háttal ülök, csökken a fájdalom.
Gondolkodtam, rakjam-e a fegyencedzést is a bell mellé, aztán úgy döntöttem, egyelőre megpróbálok belejönni ebbe az edzésbe, és ha ekkor még mindig érzem magamban a lelkesedést és a fölös energiát, akkor újra napirendre veszem a kérdést. Illetve azt sem kellene szem elől téveszteni, hogy a kung-fut is jó lenne folytatni (sőt, mi az, hogy jó lenne: megígértem a Szegeden "hátrahagyott" barátaimnak, hogy edzőtáborokban találkozunk) majd szeptember-október tájától.

Edzés után lakásnézőben voltam, nagyon szép, világos, tágas hely, menten ki is vettem a kisszobát. Ráadásul közel is van a metró, így alighanem spórolhatok napi 20-30 percet az utazáson.

Sok minden mással is foglalkozom, például a szakképzésen is töröm a fejem, illetve azon, hogy ketté kellene szakadnom miatta. Erről még írok majd.