2013. december 22., vasárnap

High Dose High Elf

Általában nem szeretek panaszkodni, azonban az év végére nagyon elfogytam. Elég sűrű év volt 2013, épp itt az ideje egy maratoni, végeláthatatlan, örökkévalósággal felérő két hetes pihenésnek!

Évzárás gyanánt szerettem volna csatázni még párat, és erre szerencsére sokan vevők voltak a csapatból, és megmutatkozott a nagy albérlet előnye, hisz öten is elfértünk. Röviden bemutatom, milyen csaták zajlottak le a lakás padlóján. Előre szólok, hogy az "elf" szó gyakran fog előfordulni a beszámolókban.


2013. december 13., péntek

Acélmájú Wulfrik csatája

Gudrún még fiatal törpe volt, rövid, tömött szakállal, ezért a csatarend hátsó sorában kapott helyet. Nem igazán tudta eldönteni, örüljön-e ennek vagy se. Gondolkodás helyett inkább néhányszor meglendítette kétkezes fejszéjét, azt képzelve, hogy a széles, súlyos acélfej egy hegyesfülű koponyáját hasítja ketté. Egyelőre azonban csupán a hideg levegőt szelte a fegyver.
- Ne pazarold az erődet, fiam - lépett oda hozzá a szakasz veterán őrmestere. Gudrún zavartan bólintott, és vállára vetette a harci fejszét. Körülötte a többi harcos is készülődni kezdett; akik eddig a földön kuporogtak, felálltak és megnyújtóztatták tagjaikat. Mások is megpróbáltak néhány csapást a fegyverükkel. Gudrún egyből magabiztosabbnak érezte magát, ahogy végignézett a klánbeli tapasztalt harcosok során, akik lassacskán menetoszlopba rendeződtek. Egyelőre azonban nem indultak el; a veterán, a zászlóvivő és a kürtös hátrafelé nézegetett, ahol porfelhő emelkedett a kopár dombok között.

A porfelhő egyre közelebb ért, és nemsokára kibontakozott belőle a nagyúr seregének fő ereje. Elől egy kicsiny számszeríjász-csapat menetelt. Mögöttük néhány apró, szívós öszvér egy orgonaágyút vontatott, a menetet pedig lélegzetelállító látvány zárta. A nagyúr, Acélmájú Wulfrik hadi lobogója alatt pörölyösök tekintélyes csapata masírozott. Gudrún egy rúnakovácsot is megpillantott a soraik között, és hirtelen átjárta a magabiztosság: győzni fognak!

Amikor nagyjából egy vonalba értek velük, az újonnan érkezők szétbontakoztak, és a sereg immár csatarendben haladt tovább. Nem messze elől néhány alacsony domb között erdők sötétlettek, a fák koronája fölött pedig egy elhanyagolt, régóta lakatlannak tűnő őrtorony sziluettje rajzolódott ki a sötét, szeles égboltra. Ahogy közelebb értek, a tisztek néhány parancsot kiáltottak, mire a sereg megállt és mindenki felkészült a csatára. Gudrún és csapata a bal szárnyat foglalta el, a toronytól nem messze. Mellettük az ágyút fogatolták le a tüzérek, az egyikük hátravezette az állatokat, míg a többiek töltényeket, kócot és vizet készítettek elő. Az orgonaágyún túl éppen fújtatva másztak fel a számszeríjászok egy dombra, amely mögött a nagyúr zászlajába tépett bele egy újabb széllökés. Gudrún ekkor előrefordult, és megpillantotta az elfeket.

A torony mögött, a fák vonalában csillogó lándzsaerdő és fehérbe-kékbe öltözött, sudár harcosok bújtak elő az aljnövényzetből. Gudrún azonban, lábujjhegyre ágaskodva, annyit látott, hogy hat fekete, komor alak áll a torony mellett és gonosz kinézetű fegyvereiket babrálják. - Árnyékharcosok - mondta valaki, azok pedig mintha csak arra vártak volna, hogy szólítsák őket, és megmozdultak. Hogy mit akartak tenni, sosem derült ki, mert ebben a pillanatban megszólalt az orgonaágyú.

Gudrún volt már lövészeten, látta már, ahogy az ágyúk lövedékei hatalmas darabokat tépnek ki a célul odakészített szalmabábukból - most azt is láthatta, milyen az, amikor élő lény az áldozat. A hat elf harcos eltűnt, a helyükön földgöröngyök és meghatározhatatlan törmelékek töltötték be a levegőt. Ahogy egy újabb széllökés elfújta a gomolygó füstöt, öt alaktalan kupacot látott a felszaggatott földön heverni. A törpék ujjongtak, megszólaltak a dobok és a kürtök, és számszeríjak lövedékei szelték át a levegőt...